Rendelnék a nótát
És nem nagyon tudnak mit kezdeni azzal, aki saját kottából dalol.
„Az rendeli a nótát, aki fizeti a zenészt. / Ismerős ez a régi közmondás, $rácok?” – írta egy önleleplezésnek is felérő lakonikus Facebook-posztjában a megafonos Apáti Bence. Korábban írtam már hosszabban arról, hogy a NER azt, hogy meg sem próbálja integrálni az ellenvéleményeket a döntéshozatalába, azzal a nárcisztikus önámítással próbálja leplezni, hogy minden kritika szerzőjét ügynöközi, bolondozza, gyurcsányistázza. Azonban az autokrata törekvésekben egészen új szintet elérő, átláthatóságinak hazudott cenzúratörvény kapcsán érdemes egy picit komolyan végiggondolni ezt a narratívát.
Tényleg azt sugallják ezzel a keretezéssel, hogy fel sem merül bennük, hogy amikor egy szakmai tömörülés, egy kamara, egy civil szervezet, egy helyi közösség tiltakozik egy-egy döntésük ellen, az nem azért van, mert bár egyébként nem tennék, sőt egyetértenének vele, a brüsszeli/Soros-féle összeesküvők behálózták és lefizették őket, hogy valódi akaratuktól eltérően cselekedjenek, hanem mert őszintén és hitelesen, a nemzet teljes jogú tagjaként egyszerűen nem értenek egyet valamivel.
Ugyanígy mintha az is elképzelhetetlen lenne számukra, hogy a Telex, a 444 és a többi kritikus lap, ha nem nyert volna el párszor némi támogatást nemzetközi pályázatokon, akkor sem zengene KESMA-szintű hozsannákat a rendszerről. Nyilván a saját működésükből indulnak ki, hiszen a Fidesz médiabirodalma és álcivil-hálózata valóban úgy működik, hogy beletolnak temérdek – jelentős részben adófizetői – pénzt, és rendelik a nótát.
Csak hogy ahogyan a Pride esetén, ha komolyan gondolják, hogy propagandával meg lehet változtatni valaki szexuális orientációját, akkor elég lenne erőteljes heterópropagandát tolniuk, és várni a hatást, itt is bepróbálkozhatnának. Ha tényleg azt gondolják, hogy ezek a szereplők ezért írják azt, amit, akkor írjanak ki pályázatokat bőkezű támogatásokra a független sajtónak és civileknek, majd próbáljanak meg nótát rendelni.
Iszonyatosan nagy pofára esés lenne egy ilyen kísérlet.
Ezek a szereplők ugyanis, ha belemennének egy ilyen pályázatos történetbe egyáltalán, azt mondanák: szívesen fejlesztik az eszközparkjukat, készítenek videós projekteket, nemzetközi együttműködéseket és hasonló extrákat pályázati pénzből, de a tartalomba nem engednek beleszólást. Ezt talán valójában ők is tudják – legalábbis a megafonos őrjöngő kiskatonák szintje fölött –, és leginkább ez bánthatja őket. Szeretnék tőlük is rendelni a nótát, azzal pedig nem nagyon tudnak mit kezdeni, aki saját kottából dalol.
Nehéz megmondani, mi lehet ezen kívül a fejükben. Az biztosan nagyon dühíti őket, hogy minden felvásárlás, bezárás, megszállás, a reklámpiac kommunisztikus torzítása, adatok ki nem adása, kérdések meg nem válaszolása ellenére továbbra is vannak kifejezetten sikeres és népszerű, független lapok ebben az országban. (A legszórakoztatóbb, amikor a hatalmas médiaellenszelüket azzal bizonygatják, hogy mivel ezek cikkei színvonalasak, ezért ezeket döbbenetes módon jellemzően többen is olvassák, mint az udvari üzenőfüzeteket.)
Elég életszerű, hogy a kritikus hangok elhallgattatásával próbálnák menteni a népszerűségükből még menthetőt — minél több tükröt szerelek le otthon, annál kevésbé szembetűnő, hogy elhíztam. Esetleg az ukrán ügynökökkel való riogatás szolgálhatja a tábor egyben tartását még, azt nem tudom, hogy új szavazót remélnek-e tőle, elvégre aki fogékony az ilyesmire, azt valószínűleg már a sorosozásnál megnyerték maguknak.
Emellett, ha idevesszük az ellenzék, konkrétan a Tisza ügynöközését is, akkor az is felsejlik, hogy egyre kétségbeesettebben kell magyarázniuk, miért nem tartanak minket, velük nem mindenben egyetértő, értük nem kritikátlanul rajongó magyarokat a nemzet részének.
Hiszen egyre inkább úgy tűnik, a magyarság többsége az, akit figyelmen kívül hagynak.
Mivel nem lehet beismerni továbbra sem, hogy maximum a saját szavazótáborukat képviselik – bár őket sem feltétlen, szerintem a fideszesek jelentős része is többet költene például a nagy ellátórendszerek rendbetételére, csak ilyen nemzeti konzultációt elfelejtettek tartani –, muszáj átkeretezni azt, hogy egy konszenzuskereső, az ellenvéleményeket integrálni igyekvő demokrácia helyett miért a többség diktatúráját művelik, méghozzá egyre agresszívebben és gátlástalanabbul.
A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.
Tudom, nem szabad az ilyesmire reagálni, mert szándékos provokáció, de itt van ez a videó. A világ pénzével kitömött kormányzati felszopószervezet vezetője a kormánymédia egyik leágazásában “liberális könnyeken” élcelődik. Ez a természetesen a trumpistáktól lopott mém – más megfogalmazásban, FAM után ironikusan mémelődve “csak visítsanak a libsik” – azt jelenti, hogy
a másfél évtizede szinte végig teljhatalommal uralkodó hatalmi elit azzal kérkedik, abból gyárt identitást, hogy ahelyett, hogy megpróbálná meghallgatni és integrálni a liberális, baloldali és egyéb, tőlük különböző polgártársaik véleményét is, őket nem csak totálisan leszarja, de még szándékosan hergeli is, nekik direkt keresztbe tesz.
Na, most ez a nemzet tagadása. A nemzetbe ugyanis mi, magyar libsik is beletartozunk. Egy elvileg nemzeti kormány pedig sohasem juthatna el oda, hogy beszélő fejei azt ragozzák, mekkora faszagyerekek, amiért az egész kurzusuk leszarja több millió magyar ember véleményét. Mivel ez azért elég látványos kontrasztban áll az állítólagos nemzeti jellegükkel, ezért fontos mindezt ideológiai síkra terelni. Nem simán más magyarok azok, akik ellenvéleményének ignorálásából identitást faragnak, hanem woke-ok, liberálisok, ügynökök, lopakodó óbaloldaliak és így tovább.
Sajnos aligha lesz hamarabb tarthatatlan ez a kognitív disszonancia, mint amilyen hamar válik igazán élhetetlenné ez az ország, ha így folytatják. Azt pedig csak remélni lehet, hogy egy Magyar Péter által vezetett kormány meg tudja majd haladni az egyszemélyes döntéshozatal mellett a többség diktatúráját is. Bár a “nincs jobb, nincs bal, csak magyar” a hagyományos politikai oldalak jelentőségének drasztikus csökkenésével sem feltétlen igaz, jól hangzóan ebbe az irányba mutat. Csak közben a kormánykritikus sajtó tónibérencezése egy-egy kritika után meg az ellenkezőbe.
A következő egy év biztos nehéz lesz, utána majd meglátjuk. De ha ez a rendszer marad, akkor bízni sincs miben, hogy a nagy képet tekintve jobb lesz a helyzet.