Leválthatja-e Magyar Péter Orbán Viktor mellett az egyszemélyes döntéshozatalt is? (audióval)
Mert az akkor is rossz, ha épp egyet lehet érteni a tartalmával.
Ha az alábbi írásom audióváltozatát nem a fenti lejátszón keresztül, hanem a kedvenc appodban hallgatnád meg, az elérhető a Spotify-on, az Apple Podcasts felületén és a YouTube-on is.
Rengeteg jó érvet fel lehet hozni Orbán Viktor mielőbbi távozása mellett. Igen jelentős befolyt adóbevételek mellett számottevő részt szörnyű állapotban lévő állami ellátórendszerek és ellopott milliárdok, a piaci verseny kinyírása és hülyeségekre kiszórt állami pénzek, e kettővel szoros kapcsolatban a nemzeti valutánk mélyrepülése, a nyugatos Magyarország rozsda által megevett eszménye és a polgári társadalom trikolór hashtaggé züllesztése. Egy bélyeggyűjtő klubban sem egészséges, ha másfél évtizeden át ugyanaz fújja a passzátszelet, hát még egy egész ország államhatalma esetén. Az pedig, ha még az államigazgatásban kiosztott extra juttatásokról is személyesen a miniszterelnök dönt, már abszurditásba hajlik.
Miután a jelenlegi tudásunk szerint 2026-ban kétesélyes választások lesznek, újra elhangzik a rendszerváltás szó, ahogyan emlegetve lett már akkor is, amikor korábban tűnt úgy, hogy nem előre lefutott meccs a demokrácia elvileg főaktusa. Persze a nyomorunkat mutatja, hogy ez alatt sokan olyasmit értenek – a korrupció visszaszorítása, az állami média papagájüzemmódjának megszüntetése, valamifajta politikai sokszínűség elősegítése, nem bohócsipka húzása a fékek és ellensúlyok intézményeire –, amelyek a legalapvetőbb minimumok lennének. Ugyanakkor bármennyire is fontosak ezek, csak részben sejtetik a választ egy égető kérdésre.
Ez pedig az, hogy ha 2026 második felében már nem Orbán Viktornak fogják hívni a magyar miniszterelnököt, akkor azzal együtt meghaladhatjuk-e azt a korszakot is, amelyben a legfontosabb államhatalmi döntések végső soron egyetlen ember mérlegelésén múlnak.
Azt, hogy miért pont Magyar Péter ment ekkorát jelentős részben ugyanazokkal az alapvetően jogos felvetésekkel, amelyekkel az ellenzék eddigi szereplői nemigen voltak ilyen sikeresek, nagyon érdekelne, vajon ő maga megfejtette-e már. Bár az, ami körülötte zajlik, már régen több egy fellángoló hájpnál, nem tudom, hogy ha Dávid Dóra vagy Tarr Zoltán egymagában vidéki fórumot tart, nem kell-e kitenniük a fényképét a hatáshoz.
A Tisza át tudta menteni azt a lelkesedést, amelynek során a pártpolitikába nem bevonódó emberek is kimentek az influenszertüntetésre, ám politikai muníciójuk még mindig mintha egyetlen személyből fakadna. Ha egy ember kezében fut össze minden, az egy közepes nagyságú sörfőzdének is rettenetesen nagy kitettség, hát még, ha a következő választások kétesélyessége egyetlen emberen áll vagy bukik. Aki akármennyire is hasít tudatosan vagy ösztönből, hús-vér ember, korlátokkal és pszichével, amit folyamatosan terhelnek, hátha összerogy a nyomás alatt.
A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.
Már a párt ezen sebezhetősége sem csupán az ő bajuk, hanem mindenkié, aki kormányváltásról fantáziál, elvégre a többi párt gyakorlatilag megszűnt. Ennél azonban nagyobb gond, hogy egy kormányváltás után mennyire fognak ugyanúgy egyetlen ember megfontolásaitól függni a végső soron kijövő törvénymódosítások és az elköltött források.
Vajon ha most Dávid Dóra vagy Tarr Zoltán szembefordulna Magyar Péterrel, hány másodperc alatt illanna el a politikai tőkéjük?
Ebbe a fent említett kérdés felől közelítve belegondolni nem túl megnyugtató. Az persze helyes irány, hogy igyekeznek inputokat gyűjteni, de egyfelől bizonyos mértékig rá is szorulhatnak, emellett ha azt szeretnék kommunikálni, hogy az ő hatalomgyakorlásuk más lesz, ez alapkövetelmény.
És ezzel együtt is áll a kérdés, hogy ha 2026-ban Magyar Péternek hívják majd a miniszterelnököt, amikor arról kell majd dönteni, hogy mekkora legyen az adókulcs, mi legyen legális és mi nem, illetve mely területek kapjanak állami pluszforrást, a társadalom mely szereplői számíthatnak többre, mint egyetlen ember jóindulatára és személyes belátására. Ahogyan Vona Gábor feszegette: kérdés, hogy ez a rendszerváltás is a fejünk fölött zajlik-e le. És ahogyan Ceglédi Zoltán felvetette: miután a folyamat nulladik lépése a régi ellenzék kinyírása volt (vö. Nyiszapárt, copyright HVG), nem várható, hogy egy váltás után majd nagyon számítani fog a maradékukra, ahogyan a korábban bejáratott szakértőkre sem.
Kedves, amikor — az EPP-ből ítélve alapvetően jobbközép, európéer-konzi pártjából — azt mondja, hogy várja a liberálisokat és a baloldaliakat is, csak kérdés, hogy csak a szavazatunkat, vagy a politikai elképzeléseinket is. Szépen hangzik, hogy egy váltás kinyitja a politikai pluralitást, csak ha arányosítják is a választási rendszert, addigra lényegében nem lesznek érdemi pártok a kettőn kívül. Érdemes tehát intenzíven gondolkodni azon, milyen társadalmi szerveződések kellenek ahhoz, hogy egy hatalomváltás után ki lehessen kényszeríteni bizonyos döntéseket Magyar Péter győzködésénél némileg hatékonyabb módokon is.
Ugyanis az egy kézben összefutó politikai döntéshozatal akkor is rossz, ha pillanatnyilag épp egyet lehet érteni a tartalmával.
Félreértés ne essék: már az előrelépés, hogy egyáltalán gondolkodni tudunk arról, hogy ez megszűnjön, elvégre, ha marad a Fidesz, ennek az esélye is hiú ábránd. Ugyanakkor számításba véve a politika perszonalizációját és azt, hogy a hatalom általában nem a mérsékelt és visszafogott embereket vonzza, ez a dilemma végső soron érzékelteti a nagy állammal való legfőbb gondot. Ahol nem az államhatalom dönt, hanem a szabadpiac, a civil társadalom és hasonlók, ott a kisebbség vígan elvan a maga buborékában, nem kell alkalmazkodnia a többséghez. Ahol azonban az államé az irányítás, ott egy jól működő demokráciában konszenzust keresnek, egy közepesben sima többség dönt, de mondjuk a fontosabb dolgokról népszavazást tartanak, egy rosszul vagy sehogyan sem funkcionálóban pedig egy autoriter erős ember dönt. Mindenki optimizmusára van bízva, az egyes kategóriák mennyire és miként átjárhatók.