Aki szabályozna, készüljön a keresztkérdésekre! (audióval)
Amikor különböző szabályozási keretekről gondolkodunk, akkor az ember legteljesebb szabadságát kell alapnak, természetes normalitásnak venni.
Ha az alábbi írásom audióváltozatát nem a fenti lejátszón keresztül, hanem a kedvenc appodban hallgatnád meg, az elérhető a Spotify-on, az Apple Podcasts felületén és a YouTube-on is.
A szabadságról nehéz nem relatív módon gondolkodni. Ha valaki kiszabadul Észak-Koreából és Oroszországban találja magát, az ottani rezsimet jó eséllyel a szabadság netovábbjának fogja érezni és a korábbi életéhez képest az is. Éppen ezért bizonyos szintig érthető, ha valaki a rendszerváltás előtti időszakot megélve értetlenkedik, amikor valaki nehezményezi a jelenlegi kormány olyan intézkedéseit, amelyek egy alapvetően szabad országban indokolatlanul korlátozzák egyesek mozgásterét. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy nagyra kell értékelni, ha valaki legalább meg tud próbálni abszolút módon gondolkodni a szabadságról.
Az életünk legtöbb más területén is a körülményeinket elkerülhetetlenül másokhoz hasonlítjuk. Az örök pesszimista (kiégett, depressziós, defetista, stb.) bármekkora fizetésemelést is kap, játszi könnyedséggel talál olyanokat, akik jobban élnek, mint ő. A túlbuzgó optimista pedig, bármennyire szorongva is kell matekoznia hó végén a Lidl-pénztárnál, összehasonlíthatja jövedelmét a minimálbérrel. Azonban – bár nyilván bizonyos mennyiségű vagyon már nehezen elkölthető – míg az erőforrások szűkössége miatt az anyagi életkörülményeink a bérünktől a lakhatásunkig sosem lesznek abszolút értelemben tökéletesek, addig az egyéni szabadságnál azt gondolom, beszélhetünk abszolút igényről.
Ez a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy az élet egyetlen területén se legyenek szabályok – ahogyan az anarchiát a többség teljesen rosszul és a szó jelentését abszolút kiforgatva érti –, hanem hogy soha, semmilyen indokolatlan szabadságkorlátozás se érjen senkit. Itt igen hangsúlyos az igény szó használata, ugyanis sokan praktikussági okokból vagy éppen tanult tehetetlenségből, önértékelési problémákból adódó komformizmusból és megfelelési kényszerből, vagy más okokból megelégednek bizonyos racionálisnak tűnő korlátozásokkal akkor is, ha lelkük mélyén érzik, hogy nincs igazán jól megérvelve, de én amellett érvelnék, hogy nem érdemes így tenni. A többség éjszaka alszik, így a társadalom kisebb részének okozna csak bosszúságot, ha a nappal alvást betiltanák, ám végtelenül indokolatlan és igazolatlan, ennélfogva pedig erkölcsileg helytelen lenne egy ilyen törvény.
Sok szabály felületes. Emberek szabadságát nem csak gonoszságból, de nemtörődömségből is meg lehet sérteni. Egyszerűen egy törvényalkotó, egy munkahelyi policy megírója vagy egy bolt menedzsere nem gondol pár ritkább esetre, nem gondolja végig, egy-egy intézkedésnek milyen mellékhatásai lesznek és már el is jutottunk idáig. Ezért, amikor a különböző tiltások és korlátozások megítéléséről gondolkodunk, vitázunk, legelőször – a szabályozó legitimitásának nulladik pontban történő megvitatása után – szerintem annak alapvető létjogosultságával kell foglalkozni.
A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod, de ha esetleg tetszik, meghívhatsz pár jó búzasörre.
Ez a hozzáállás nagyban eltér attól, hogy a különböző tiltásokról szóló közéleti diskurzusok gyakran igen hamar a hasznosság felől közelítenek: a kijárási korlátozás elég jó eszköz-e egy járvány megfékezésére, az aluljárók lezárásával kezelhetők-e a hajléktalan emberek borzasztó sorsának az átlagembernek kellemetlenséget okozó mellékhatásai, a gyógyszerek házhozszállításának ellehetetlenítése segít-e bárkinek, a telefonok tiltása vagy a drogtilalom megoldja-e a különböző függőségeket.
Természetesen közpolitikai intézkedések hatásainak vizsgálata kulcsfontosságú, magam is részt vettem ilyen jellegű diskurzusban számtalanszor. Ám ez csak a második kérdés. Mielőtt a hasznosságon, a hatékonyságon polemizálni kezdünk, meg kell vitatnunk, egy-egy tiltás indokolt-e, sőt: a szükséges legminimálisabb-e.
Itt érünk el mondandóm tételmondatához: amikor különböző szabályozási keretekről gondolkodunk, akkor az ember legteljesebb szabadságát kell alapnak, természetes normalitásnak venni.
Aki abból elvenne, azt kőkeményen meg kell indokolnia, egy-egy tiltás status quo-ját pedig akkor is érdemes megkérdőjelezni időről időre, ha az már évtizedek óta hatályos.
Fűnyíróelv-szerű tiltásokkal ugyanis sok mindenre lehetne lusta megoldást találni. A pandémiás lezárások után láthattunk olyan statisztikákat, amelyek szerint a kijárási tilalmak alatt csökkent a balesetek, sőt még a légszennyezés mértéke is. Ettől még természetesen teljesen elfogadhatatlan lenne, ha valaki kijárási tilalommal szeretné ezeket a problémákat megoldani. Magyarul aki szabályozna, készüljön a keresztkérdésekre, hiszen a legitimáció egyik fontos eleme az is, hogy egy reguláció jogossága és a konkrét szabályrendszere is logikailag kikezdhetetlen.
A legitimációs és szükségességi viták után persze előre és utólag is vizsgálni kell, mely szabály mennyire érte el a hatását. Elrettentő példák nagyon szórakoztató soráról jó szívvel tudom ajánlani a Reason amerikai libertárius lap kiváló videósorozatát. A szabályoknak és azok betartásának ugyanis nincs önértékük. Rossz szabályokkal, morálisan helyes szabályszegésekkel és az államhatalom mögé bújó szélhámosokkal tele van a történelem.
Értéke annak van, ha egy ideális esetben önkéntes tagságon alapuló közösség konszenzussal megalkotott és a gyakorlati tapasztalatok után finomhangolt szabályának látjuk az eredményét.
Annak, hogy kötelező védőkesztyűt viselnie az éttermünkben dolgozóknak és hogy a társasjáték-klubban maximalizáltuk, milyen hosszú szabályokkal bíró játékok hozhatók be, azért látjuk értelmét, mert már kilencen nem égették meg magukat és az étel is higiénikus, illetve már hatan jelezték, hogy innen azért nem léptek ki, mert nincsenek két órás szabálymagyarázatok. Az ilyen szabályozásoknak nehezen megkérdőjelezhető a létjogosultsága és a morális alapja. Pusztán hajtogatni, hogy a szabályokat mindenkinek be kell tartania ahelyett, hogy az ember – pláne egy politikus vagy bármilyen autoritás – megpróbálná megvédeni azokat a bírálatokkal szemben, szellemi restség, amely nagyon messze áll a tudatos polgári gondolkodástól.
A mert azt mondtam jellegű iskolarendszer igen gyakran nem erre nevel. Rám is néztek rosszindulatú akadékoskodóként, ha egy iskolai szabályra vissszakérdeztem, ne adj’ isten, vitába mertem vele szállni. Ugyanakkor meg kell haladnunk az öncélú autoritások kritikátlan elfogadását és elfogadtatását a túloldalról. Bár a magyar iskolarendszer igen központosító, az egyes pedagógusok attitűdjét még nem tudják megszabni, a szülőkét pedig pláne nem. Ha a gyerekeknek kiskoruktól megindokolják, az egyes szabályokra miért van szükség, felnőttként ők is jó eséllyel megteszik és elvárják majd ezt másoktól. De aki nem így nőtt fel, az is bármikor dönthet úgy, hogy tudatosan elkezdi formálni saját hozzáállását és elvárja másoktól, hogy tiszteljék a szabadságát.
(Shoutout az összes közéleti hírháttér-műsor szerkesztőjének: miért nem lehet legalább néha ilyenekről vitázni ahelyett, hogy mit nyilatkozott éppen Orbán/Magyar/Gyurcsány/akárki?)