A politikai korrektség rossz, de a locsolkodásról csak szuperlatívuszokban szabad beszélni
Nem lehet állandóan felháborodni.
Cseh Katalinnak igaza van: tényleg abszurd a hagyomány nevében elvárni nőktől, hogy jó képet vágjanak akár a hajnalban, vödörrel zajló locsoláshoz is. Aki akarja, legyen ebben partner, de a szabad-e locsolni kérdés ne nemzeti konzultáció legyen, hanem aki fölteszi, legyen is kíváncsi a válaszra. Igazából ennek itt vége is lehetne, ezért a két mondatért pedig bizonyosan kár lett volna Substack-cikket nyitni.

Ha nem érkezett volna szürreálisan hisztérikus reakció minderre a kormányoldalról. Csak néhány címet idéznék.
Cseh Katalin gusztustalanul beletörölte a lábát a húsvétba – Ezeknek semmi sem szent. (Magyar Nemzet)
Most már a húsvétnak is van egy Grincse (Origo)
Cseh Katka el akar hervadni (Pesti Srácok)
Atyaúristen. Nem is tudom, melyik a rosszabb, ha ezek a szerzők láttak egy jó alkalmat, amikor őrjöngeni lehet egy ellenzéki politikus irányába, vagy ha tényleg vöröslő fejjel nézték végig a videót, amelyben valaki azt merte mondani, hogy a nőket ne kényszerítsék rá valamire, ami nekik kellemetlen, csak mert az hagyomány. (A komment szekciókból kiindulva egyébként simán lehetséges ez utóbbi is.) Meg szinte látom magam előtt, hogy Kertész Dávid, a Pesti Srácok szerzője mennyire szellemesnek érzi magát, miután a lap Forró drót (!) rovatába megírja a cikkét ezzel a címmel „Cseh Katalin újabb tradícióellenes posztja” miatt.
Önmagában szerintem azt kár is magyarázni, hogy azért, mert valami tradíció, még nem feltétlenül érték. Bár a Cseh videójában említett első éjszaka joga valószínűleg nem létezett, említhetjük a nők szavazati jogának hiányát, esetleg a rabszolgatartást, mint rossz, és szerencsére már meghaladott hagyományokat.
Valódi vagy generált hisztériát letolni, ha valaki megkapargatja a tradíciók átgondolását, már csak azért sem szerencsés, mert valójában ezzel ártunk a legtöbbet azoknak. Akármennyit is dörmög ezen Bayer Zsolt, a világ változik. Ezzel együtt pedig a normák és az elvárások is. Márpedig egy változó világban a ma már eredeti formájában nem feltétlenül elfogadható hagyományokkal két dolgot lehet tenni.
Vagy görcsösen ragaszkodunk az eredeti formájukhoz, kivárva, hogy előbb-utóbb teljesen szalonképtelenné váljon az egész, vagy megújítjuk, és modern formát adunk nekik.
De emellett nézzünk csak meg még pár címet ugyanezen portálokról egy másik témában!
Az eltörlés kultúrájává fajult a politikai korrektség (Magyar Nemzet)
Az amerikaiak 80%-ának elege van a politikai korrektségből (Origo)
Elképesztő siker a politikai korrektség agresszív terrorja ellen küzdő író regénye (Origo)
Vergődés a politikai korrektség káoszában (Origo)
Politikai korrektség, avagy a posztmodern diktatúra (Pesti Srácok)
Bizony, ezek az emberek a politikai korrektség elleni szabadságharc élcsapatai, a szólásszabadság felkent papjai. Kivéve, ha valaki:
és mint legutóbb kiderült, kritizálni merészeli a locsolkodás szent és sérthetetlen intézményét.
A lista folytatható lenne, de azt hiszem, érthető így is.
Ez pedig leleplezi, hogy ezek az arcok valójában nem hisznek a véleményszabadságban, francokat érdekli az őket.
A Substackemet ingyen, paywall nélkül olvashatod. Ugyanakkor, ha tetszik, amit olvasol, ide kattintva támogathatod a munkámat egy egyszeri összeggel.
A PC-vel kizárólag akkor van bajuk, ha az olyasmire vonatkozik, amilyen témákban ők érzéketlenek: melegekre, menedékkérőkre, muszlimokra, és így tovább. Vagyis jellemzően olyan társadalmi csoportokra, akik valóban elszenvednek különböző hátrányokat a világ ezen felén. Ha valaki a homofób poénokat igyekszik megregulázni, fontos számukra a szólásszabadság. Ha valaki meg mer kérdőjelezni egy népszokást, akkor már nem annyira.
Ugyanis miközben mások érzékenységeire érzéketlenek, nekik ugyanúgy megvannak a maguk trigger pointjaik, csak máshol.
Ha valaki ezeket benyomja, akkor amit ezután előadnak, arra ők fordított helyzetben a hópihék hisztije és a libsik visítása tengelyén mondanának valami gúnyosat. Amikor viszont mások érzékenységéről van szó, hirtelen átváltanak PC-ellenes harcosba. Na, ez az igazi képmutatás.
Pedig lehet vitákat folytatni arról, meddig terjednek a szólásszabadság határai. Én egyéniszabadság-párti klasszikus liberálisként azt gondolom: az törvényileg csak nagyon indokolt esetben korlátozható. A holokauszttagadás büntethetősége például szerintem tévút. Aki történelmietlen hazugságokat terjeszt, azzal nem a Büntető törvénykönyv, hanem a történelemkönyv veheti fel a versenyt, ellenkező esetben csak áldozati pózt adunk alusisakos bolondoknak.
Ez viszont nem azt jelenti, hogy mindenfajta stílusú véleménynyilvánítás megfelel az én ízlésemnek. Pusztán a szélsőséges eseteket leszámítva úgy gondolom, ezeket a társadalom kulturális szöveteinek, immunrendszerének kell kezelnie. Ha valaki érzéketlen, nem jelentem fel, legfeljebb nem nagyon keresem a társaságát máskor. Ez a legtöbb esetben szerintem elég.
De akármi is legyen valakinek a véleménye erről a kérdésről: abban legyen következetes!
Aki telesírja a nyilvánosságot, ha valaki bírálni merészeli a locsolkodást, az utána a kettővel későbbi adásban ne adja elő a szólásszabadság élharcosát! Ugyanígy, akik rendkívüli érzékenységgel viszonyulnak minden vélt vagy valós rasszista, kirekesztő utalásra, poénra, azok ilyenkor vegyék figyelembe: nem csak ők tudnak hiperérzékenyek lenni.
Ha néha behelyettesítjük egymás trigger pointjait a sajátjainkkal, mindjárt jobban megérthetünk tőlünk nagyon eltérően gondolkodó embereket az ő érzékeny pontjaikkal. Ami nyilván egyfelől közelebb visz ahhoz, hogy egy közös országban jobb legyen együtt élni.
De végső soron inkább arra emlékeztet: egyszerűen nem lehet állandóan felháborodni.
Ezek a legtöbb esetben nyilván taktikai műdühök. De ha meg is adjuk, hogy egy része valós hiszti: ez az egész nem egészséges. Nem elég, hogy ne akarjuk betiltatni a szerintünk sértő véleményeket, az állandó őrjöngő kiakadásokat is érdemes lenne befejezni.
Ha valaki hetente felszólít valakit a közéletből való távozásra, mert átlépett egy vörös vonalat, akkor ezek a szavak hamar minden súlyukat elveszítik. (Azt hiszem, ez a legtöbb véleményformáló esetében már régen megtörtént.) Amellett pedig, hogy ezzel emberek magukat teszik egyre kevésbé komolyan vehetővé, a közélet is még inkább egy folyamatos őrjöngéssé válik, amiben az értelmes szó egyszerűen elveszik. Pedig például a hagyományok szerepéről a modern életünkben is fontos lenne értően beszélgetni.