Több következetességet a jogba, ha kérhetném!
Ha egy törvény valamivel részben nagyon szigorú, ott valami nem stimmel.
A 3. pirotechnikai osztályba tartozó tűzijátékokat a nagykorúak december 28-31. között engedély nélkül megvásárolhatják, birtokolhatják, tárolhatják és december 31-én 18 órától január 1-én 06 óráig felhasználhatják. Utána, aki január 5-ig nem adja le, 150 ezer forintos bírságot is kaphat.
Bármekkora, akár konkrét alkoholmérgezéshez vezető mennyiségű alkohol elfogyasztása teljesen legális, azonban egy darab füves cigaretta elszívása, akár több ember által már törvényellenes.
Bár mostanra mintha hanyagolnák a témát, a Fidesz korábban úgy akarta az energiaitalok fogyasztását 18 év alatt betiltani, hogy a kérdésemre Hollik István egyértelműen azt mondta, más, kis- és fiatalkorúaknak hozzáférhető koffeines termékekre nincs ilyen tervük és később sem kommunikálták ennek ellenkezőjét.
A koronavírus-járvány alatti lezárások rendkívül szigorú szabályokat hoztak, mely alól aztán sorra jelentek meg a különböző típusú kivételek.
Számos kerületben éjszaka egy meghatározott idősávban tilos alkoholt értékesíteni, miközben a kocsmákban és a dohányboltokban szabad, igaz, volt, ahol ez utóbbiaknál is felvetették a tilalom bevezetését.
Ehhez az íráshoz az apropót nyilván a pirotechnikai szerekről szóló, linkelt hír adta, de a példákkal arra hívnám fel a figyelmet, hogy újra és újra úgy tűnik, mintha a jogalkotásból kiveszett volna az elemi következetesség iránti igény. Ha egy tűzijáték veszélyes, akkor abban az időszakban is az, amikor a legtöbben szeretnének durrogtatni és nagyobb társadalmi elégedetlenséget váltana ki, ha ezt nem tehetnék meg. De ha ekkor kezelhető, miért kell máskor bírságolni érte?
A politikusok szeretik azt kommunikálni – és gondolom, hinni is –, hogy a jogalkotásuk során elefántcsonttorony-elmélkedés helyett a ténylegesen a mindennapokban előforduló ügyekre reflektálnak. Ez még jól is hangozna – bár azért gyakran látjuk ennek ellenkezőjét az identitáspolitikai őrjöngésben –, de a fent felsorolt példák valójában nem ezt mutatják. Félreértés azt hinni, hogy ezek jó kompromisszumok. Itt sokkal inkább arról van szó, hogy hozzunk nagyon szigorú szabályokat, de azért tegyünk bele hangulatjavító kivételeket, hogy ne legyen belőle hiszti. Vagy megfordítva, tisztában vagyunk vele, hogy egy nagyobb problémát nem tudunk teljes egészében és mélységében kezelni, ezért emeljük ki azt a szeletét, amely a leginkább szem előtt van és akutnak tűnik mostanság és igyekezzünk arra egy jól kommunikálható és erélyesnek tűnő megoldással előállni.
Ez nem középút, ez a mindenkit kötelezően, szankciók terhe mellett érintő jog elemi következetességének a megcsúfolása.
Hiszen, ha valakit azért teperhetnek le az otthonában drogtermesztésért, akkor is, ha csupán önmagának készítette a szert és tegyük fel, egy hétig ki sem mozdult annak elfogyasztása után, hogy azzal közvetetten se okozzon társadalmi károkat, akkor miért kezeljük olyan megengedően az alkoholizmust, hogy a miniszterelnök nevezi alapvető élelmiszernek a pálinkát a parlamentben? Ha meg akarjuk védeni a fiatalok szívét, akkor miért nem foglalkozunk az összes többi magasabb koffeintartalmú termékkel is, miért csak azzal, ami az idősebb szavazók körében az aktuális morális pánik tárgya, mivel nem ismerik? (Kissé klisés leszek, de itt jórészt azokról a szavazókról van ugyebár szó, akik boomer mémeken hirdetik, hogy három kávé előtt hozzájuk se szóljon senki.) Ha olyannyira a szuperterjesztőktől kellett félni minden kisebb tömörülésnél is, főleg egy bizonyos időpont után, akkor hogy lehet, hogy a kutyasétáltatók és a kajafutárok kaphattak kivételt?
Ez nem whataboutism. Ez a következetesség kívánalma. Vagyis hogy minden politikus, amikor részben nagyon szigorú szabályozást követel, döntsön. Végig akarja-e vinni teljesen a tiltást vagy pedig ezt nem tartja lehetségesnek. Ha ugyanis azon kapja magát, hogy már a harmadik oldalnyi kivételt kell felsorolnia, amikkel egy tiltás “életszerűvé” válhat, akkor érdemes feltennie magának a kérdést: nem lehet, hogy ez a fajta szigor egyszerűen nem életszerű és el kellene engedni ebben a formában? Hogy az adott problémára más, jobb megoldást kell keresni? Ha pedig az a mondás, hogy egy jogszabály egyszerűen csak reagál valami aktuális jelenségre, akkor sem megbocsátható, ha a jogban ordas önellentmondások vannak.
Ha az alkoholista a maga életét teszi tönkre és azt mondjuk – szerintem helyesen –, hogy az állam ne akarjon minket megvédeni önmagunktól, akkor a minimum a drogok kis mennyiségű, saját fogyasztási dekriminalizációja. Ezzel szemben valaki érvelhet a drogokhoz hasonló alkoholtilalom mellett is, én történetesen nem fogok vele egyetérteni, de legalább következetes lesz. Ha 17 évesen tilos átlag 80 milligramm koffeint meginni egy helles dobozból, akkor a jog oldja meg, hogy tilos legyen ennyit elfogyasztani a megfelelő mennyiségű kólából, kávéból, koffeintablettából és így tovább. Ha ez nem lehetséges, vagy túlságosan bonyolult lenne, esetleg a lobbik nagymértékű ellenállását nem vállalná be a kormányzat, akkor gondoljuk át az egészet! 3-as típusú tűzijátékot pedig vagy vehessünk bármikor vagy pedig soha!
A jogba és az azt alakító képviselőkbe vetett társadalmi bizalom alapja elvileg az lenne, hogy a minket akár börtön terhe mellett kötő törvények nem ad hoc jelleggel születnek.
Hogy azok mögött értelmes, logikus megfontolás áll, amely nem omlik össze pár keresztkérdés után, és amely következetesen levezeti, hol és miért pont ott húzódik a határ a társadalmilag elfogadható és elfogadhatatlan magatartások közt. Ez a határ nem lehet az, hogy mert így szoktuk meg. Hogy anno Nixon rasszizmusa miatt elkezdték üldözni a marihuánát, de nálunk a pálinkának hagyománya van. Ahogyan az sem, hogy az elmúlt években mitől volt hangos a – nálunk mondjuk számottevő részben pont a jog alkotói által kontrollált – nyilvánosság. Egyszerűen a jog ennél időtállóbb kellene, hogy legyen, hiszen egy ellentmondásos törvény évtizedekkel azután is hatályban lehet, hogy már rég senki nem fog emlékezni az épp pár hónapig futó botrányra. (Persze ez sem mindig van így, az utólag annyiszor átfaragott gránitot is ismerjük.)
A jogba, mint elvileg a civilizált békés együttélés kereteit meghatározó keretrendszerbe vetett a bizalmat ugyanis nagyon nehéz fenntartani – esetünkben inkább helyreállítani –, ha az ember azt tapasztalja, hogy bizonyos eszközök valamikor legálisak, valamikor nem. Ha egy bizonyos hatóanyagot eltérő tálalásban másként kezelünk és bizonyos társadalmi problémák csak akkor veszélyesek, ha az adott méregtípusról nem írtak elég népdalt. És akkor bele sem mentünk abba, milyen életszerűtlen határhúzásokkal találkozik az a vállalkozó, aki azt próbálja megérteni, hogy egy bizonyos végzettséggel milyen tevékenységekért számlázhat és milyenekért nem. Nem mindegy például, hogy egy fotós ugyanazon az eseményen milyen céllal készít képeket, nem viccelek. Vagy, hogy egyes törvényeknél mennyire átlátszó, hogy csupán egy lobbi akarta ellehetetleníteni a jobb konkurenciát. Illetve, hogy a drákói tiltások jellemzően csodaszernek hitt vegyes hatékonyságú felületi kezelések, gondolkozzál az okain is tán, ugyebár.